Anyatársaimat kértem meg, hogy fogalmazzák meg számukra mit jelent anyának lenni. Az ő írásaikból kigyűjtött szavakból született meg ez a kép:

Gyönyörű szavak, vegyes érzések, az anyai lét jobb és rosszabb pillanatai is megjelentek a képen.

A kép mellé egy verset is hoztam, ami szerintem összefoglalója az anyaságnak.

VÁRNAI ZSENI: MI LEGYEK MÉG?

Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!

Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kint,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
- Aludjatok el itt a keblemen.